Sziasztok! ^^ Itt az első novella, remélem tetszeni fog, talán kicsit elvont, de én ilyen vagyok ^^

Érzelmes szivacs

A nevem Kate Hunt, de csak úgy hívom magam: "A Szivacs". Mivel is érdemeltem ki ezt a nevet? Kezdjük az elején. A szüleim már kiskoromban elhagytak. Nem, nem meghaltak. Ott hagytak egy elhagyatott utcán, a szemét között. Majd egy idősödő asszony megtalált, és, mivel neki sohasem lehetett gyereke, befogadott, és felnevelt, mintha a sajátja lennék. Mindig is tudtam, hogy nem ő az anyukám, de így is boldogok voltunk. Mesébe illő, nem igaz? Három éves lehettem, amikor Nanny, a pótmamám, végre óvodába adott. És valahol itt kezdődtek a bajok. Ha valaki hozzám ért láttam, milyen is valójában. Sajnos, nagyon hamar meg kellett tapasztalnom, hogy kevés igazán jó ember van a Földön. Minden nappal csak rosszabb lett, hiszen azokat az érzéseket, gondolatokat, emlékeket nehéz volt kitörölni, és elhárítani se tudtam, így alig néhány hét után Nanny kivett az óvodából. Innentől kezdve megint boldog voltam. Mikor elérkezett az iskola ideje, Nanny lett a magántanárom, hiszen ő azelőtt pedagógusként dolgozott. Habár minden békés volt, nem voltak barátaim, és magányban kellett élnem. Ha Nannyvel elmentünk vásárolni, soha nem szóltam senkihez, és az emberek is mindig kinéztek mindenhonnan. Megbámultak, utánnam fordultak, és magukban kinevettek – tudom, hallottam őket, hiszen ekkorra már nem kellett testi kapcsolat se ahoz, hogy érezzem őket. És mindezt miért? Maguk se tudták, egyszerűen csak szerencsétlenül néztem ki. De néha éreztem "jót" is. Sajnálatot, vagyis akkor azt hittem, hogy sajnálat. Szánalom volt, semmi több. Most ugorjunk egy nagyot. Ó, igen. A gimnáziumi évek. Nanny magán tanárhoz akart járatni, de túl magányos és bolond voltam, így kiköveteltem, hogy rendes középiskolába akarok menni. Nanny végül engedett, és beíratott a Lincoln-ba. Az első napokban nem is volt olyan rossz. Szerencsém volt, hiszen, csodával határos módon, szinte mindenki kedves és megértő volt. Életemben először voltak barátaim. De még így sem volt fenékig tejfel az élet, hiszen ettől függetlenül léteznek gonosz, megáltalkodott, és nem utolsó sorban szenvedő emberek. Érezted már úgy, hogy a világ minden terhe a te válladat nyomja? Érezted már úgy, hogy minden a te hibád, és tönkretetted mások életét? Igen? Akkor tudod, hogy nincs ennél borzasztóbb érzés. Feszít, szúr, szétéget, a szíved darabokra törik, s nem tehetsz ellene semmit, mert mindezt belülről érzed, és akárhogy akarod enyhíteni a fájdalmat, csak még elviselhetetlenebb lesz. Most ezt képzeld el sokszorosára felerősítve. Mert én ezt érzem. Minden ember szenvedését. Mások gondolatai, mintha csak éles tűk lennének, belém hasítanak. Utálat, félelem, szerelem, megvetés, s mindezek kavalkádja megőrjít. Olyan vagyok, mint a szivacs: akaratlanul is magamba szívok minden felém áramló érzelmet, de egy idő után már nem tudok többet befogadni. Túl sok, túl fájdalmas, úgy érzem megőrülök, ha azonnal nem teszek valamit.
A nevem Kate Hunt, "A Szivacs", s éppen az iskolánk tetején állok, készen az ugrásra, hogy véget vessek szenvedéseimnek. Mosolyogva várom azt a pontot, amikor már tényleg elegem lesz. Hallom mások gondolatait, érzem amit ők éreznek. Félelem, ijedtség, megbánás, viszont sokak drukkolnak nekem, és várják, hogy ugorjak. Ó, igen, a megértő lények, akik embereknek merik nevezni magukat. Inkább férgek, alattomos, földön csúszó férgek, akiket amikor az ember eltapos, úgy érzi, jól indul a napja. Kinyitom a szemem, s lenézek rájuk, majd mosolyom még szélesebb lesz, mikor meglátom Őket. A barátaimat. Akikkel csupán néhány hetet töltöttem együtt, mégis, életem legszebb emlékei ezekből a hetekből származnak. Most boldog vagyok. Előre lépek egyett, majd érzem, ahogy közeledem a földhöz. Isteni érzés. Várom, hogy leperegjem előttem az életem, de nem történik semmi, csak a földet látom egyre közeledni. Becsukom a szemem, hogy csak a sötétet lássam. De ekkor fájdalmat érzek, s az egész testem megrándul. Mindenki sikít, én pedig csak arra gondolok, hogy vége...
***
Minden fehér... nem érzek már semmit, nem hallok másokat, nem érzem csak az én érzéseimet. Ilyen lenne a Mennyország? Békesség, csend... mi ez a pittyegés?! Valaki fogja a kezem.. Mi a...? Szemeim kipattannak, és riadtan próbálok felülni, de a gerincem megfájdul. Felszisszenek, majd meghallom Emma hangját:
-Jól vagy, Kate?
A hangja kicsit reszelős, biztos sírt, de mégis lágy, és kedves. Újra kinyitom a szemem. Egy kórteremben vagyok. Itt vannak a barátaim, itt van Nanny, s mindegyikük szeme könnyel van tele. Nem vonnak felelősségre. Biztos Nanny mindent elmondott nekik. De...
-Mi történt? - kérdeztem, s ekkor vettem csak észre a mellettem álló orvost.
-Kisasszony, engedelmével Dr. Wood, de hívjon csak Bobnak. - mondta nekem Dr. Wood, azaz bocsánat, Bob. - Ugrás közben – mondta nekem, és közben csalódottan rám nézett – felakadt a zászló tartóra, és megrándult kicsit a dereka, de szerencsére nem lett nagyobb baja. - fejezte be, majd elkezdett valamit nézni a rám kötött gépeken. Én a többiekre nézek, s ők is rám, majd elmosolyodok, s csak ennyit mondok:
-Azt hiszem, nem vagyok érzelmes szivacs többé...
A nevem Kate Hunt, és azt hiszem, megtaláltam a boldogságot. Csak keresni kell, s soha nem szabad feladni, mert aki feladja, az soha nem lehet boldog.

Vége