A remény bennem él

Sziasztok! Ismét itt vagyok egy novellával, habár ez se az én szüleményem, hanem a másik legjobb barátom, TuNi írta ^^ Ő is egy pályázatra, habár ha jól tudom annak még nincs eredménye. Lényeg a lényeg, ezt a novellát is imádom, és remélem nektek is tetszik majd ;)

A remény bennem él

Ott volt előttem. Ott feküdt, törékeny teste két vékony takaróval betakarva. A csövek – amikről máig sem tudom, hogy pontosan mire is voltak jók – szanaszét álltak ki a testéből és csüngtek az ágyon. Csukva volt a szeme. Sápadt arcáról lerítt, hogy gyönge és már alig van ereje. De ő végig csinálta. Oly makacs, Istenem! Ez lesz a veszte!
- Mi baja van anyunak? – kéredzte tőlem Amanda, egyszem lányom és közben csöpp kis keze az enyémet markolászta. A torkom hirtelen kaparni kezdett. A sok feszültség ennél rosszabb időpontot nem is találhatott volna arra, hogy ki kivánkozzon. Éreztem, ahogy a szemem benedvesedik és én nem hagyhattam, hogy Amanda gyöngének lásson. Akkor ő is sírni kezdene. Az ő gyermeki logikájával nézve a dolgokat csoda, hogy eddig nem fogta fel, hogy valami itt nem stimmel.
- Semmi – suttogtam rekedten és elfordultam, hogy ne láthassa az arcom. Így hát kénytelen voltam osztatlan figyelemmel végig kisérni, szerelmem vivódását a Halállal.
Vékony száját beharapta, gondolom megint megérezte, hogy a közelében voltunk. Sosem hagyta volna, hogy valaki is a szerettei közül szenvedni lássa. Úgy meg pláne, hogy a saját családja legyen az.
Amanda halványan elmosolyodott és oda szögdécselt a betegágy mellé rendezett székekhez, majd leült az egyikre. Lassan megfogta szerelmem kezét és gyöngéden a szájához tartotta. Először azt hitte volna az ember, hogy csókot lehel rá, de pár perccel később –mikor még mindig ugyanúgy tartotta a finom, puha végtagot – jöttem rá, hogy suttog. Lágyan és halkan.
Alig észrevehetően közelebb lépdeltem és leültem Amanda mellé. Még mindig nem értettem mit suttog, de a hangja számomra olyan volt, mintha dorombolna. Nyilvánvalóan felhőtlenül érezte magát és engem oly hirtelen fogott el a rosszullét, hogy lányom az anyja haláloságyánál érzi jól magát, hogy azt hittem, menten leesek a székről. Ekkor azonban sikerült meghallanom, hogy mely szavak cirógatják kedvesem kézfejét:
- ... amikor hazajössz... elmegyünk a játszótérre és együtt fogunk hintázni, ugye? Utána meg még a moziba is bemehetünk majd, mert most vetitik azt a Meryl Streep-es filmet, amit te annyira megszeretnél nézni. Jó, ez így, anyu?
Szerelmem csak alig láthatóan bólintott egyet majd egy mosolyt eröltetett a szorosan összepréselt ajkára. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy mekkora fájdalmai lehettek...
- Kicsim, ki mennél pár percre? Szeretnék beszélni anyuval – mondtam és közben le sem vettem a szemem az életemet beragyogó holdsugárról... De a szemeibe nézve láttam, hogy tiltakozni szeretne.
- Muszáj? – kérdezett vissza szájhuzogatva Amanda. Én csak lassan biccentettem felé, mire ő trappolva és duzzogva kivonult a kórteremből.
- Bocsáss meg kérlek, hogy csak most jöttünk el... de... annyira féltem – kezdtem volna a mondanivalómat, de ő nehézkesen felemelte gyenge kis karját és megsimogatta a kézfejemet. Ezzel a tettel akaratlanul is hallgatásra késztetett.
- Szeretnék... kérni tőled... valamit – nyögte nehézkesen a szavakat. Beszélni is alig tudott, és ő mégis szánt rám annyit a megmaradt akaraterejéből, hogy beszélni tudjon. – Légy boldog, ha én már nem lennék!
Az utolsó mondatot már csak suttogta és én jól láthattam, hogy néhány könnycsepp elborítja meleg, barna szemeit. Kezét még mindig nem húzta el az én kezemtől és ez megnyugtatott. Ugyanolyan gyönge és remegő hangon suttogtam vissza kérésére, mint ahogyan ő beszélt hozzám. Úgy éreztem, ugyanolyan beteg vagyok, mint ő.
- Elize, hogy lehetnék boldog nélküled...? Te vagy az... életem, a... szerelmem, az egyetlen, aki elérte a szívem és megdobogtatja. Nekem... látnom kell téged, hogy boldog legyek! Szeretlek, mindig is szerettelek, de olyan ostoba vagyok, hogy sosem mutatom ki azt, hogy igazából mit érzek... Imádlak, minden rezdülésed ellágyítja páncélból készült lelkemet, hangod megolvasztja a legkeményebb vasból készült lélekburokomat is... Látni és hallani akarlak, ameddig csak élek! Kérlek, ne dobd el magadtól az életet!
- A remény benned él, bennem csak az akarat. Nem szeretnélek itt hagyni egyedül Amandával... Látni akarom, ahogyan felnő... és férjhez megy. Ott szeretnék lenni, amikor a régi barátok és rokonok elkisérik a nászútra... És most, hogy tudom már csak pár órám van hátra... a szívem szakad meg,h ogy ezt mind itt kell, hogy hagyjam! És kérlek, ne hidd azt, hogy nem küzdök! Mert igenis küzdök! Minden egyes felépítő részecskémmel az életért és a jövőért harcolok... De meg kell igérned, hogy boldog leszel! – mondta és a szemembe nézett, amiben egyre több könny sorakozott fel.
- Nélküled hogy lehetnék boldog? Inkább élnél továbbra is csak mással, boldogan, minthogy megszűnj létezni! Mert ameddig élsz és boldog vagy (még ha nem is mellettem) én akkor is ugyanúgy boldog lennék! De így... hogy itt hagysz. Hogy egyedül legyek és szenvedjek az élet gondjaival... – mondtam és a szívem hirtelen, eszeveszett ütemben kezdett el dobogni. Ekkor már nem bírtam tovább. Zokogva tettem fejemet kedvesem ölébe, aki nagy nehezen felült és vigazstalóan szét tárta két karját. Én sebesült vadként bújtam a menedéket nyújtó test felé és az szótlanul befogadott engem.
- Ne sírj! Kérlek! Olyan gyenge vagyok, majd bele halok, hogy téged sírni látlak! Kérlek, Joey! – suttogta majd pár másodperccel később őt is rázni kezdte a néma zokogás. Erre feleszméltem s két kezem közé kaptam az arcát. Hosszasan néztük egymás könnyáztatta szemét majd én törtem meg a csendet.
- Nem szabad sírnunk! Amíg te élsz, addig nem sírok... utána... akár az árvíz is elvihet! – mondtam és szenvedélyesen megcsókoltam. Éreztem, hogy többé nem lesz rá alkalmam, éppen ezért gyengéden és mégis olyan érzékien csókoltam, mint még soha. S lassan ő is viszonzni kezdte ezt a szerelmi játékot. Ő sokkal gyöngédebb volt, mint én. Pont olyan volt a cóskja, mint ő maga. Sebezhető mégis halhatatlan. Egy múlt századi hős lelke veszhetett el benne születése pillanatában!
Majd egyszer ez is – mint minden – véget ért. Ő hagyta abba. Újabb köhögőroham kezdte el gyötörtöni gyenge kis testét. Nem tudom, meddig köhöghetett, de a másodpercek percekké, a percek pedig negyedórákba torkollottak. És őt csak nem hagyta nyugodni a kínkeserves szenvedés fekete varja. Addig kínozta, míg egyetlenem vissza nem helyezte a párnára a holt sápadt fejét.
Én már megéreztem, hogy már tényleg csak néhány óra és vége... Az életem ketté törik, s a jövőm a semmibe full. A lét fájó emléke majd továbbra is perzselni fogja létemet, de ezt megérdemlem... Sosem törődtem vele igazán, mindig a semmibe vettem kivánságaimat (nem mintha olyan sok lett volna).
- Joey... vigyázz Amandára és magadra! Kérlek! Olyan fontosak vagytok nekem, nem szeretném, ha az elmúlásom a ti jövőtökre is hatást gyakorolna... És mond meg Amandának, kérlek, hogy ha hattyúvá szeretne válni, akkor ne a sólymokat kövesse...! Olyan szép és fiatal, könnyen rosszra is fordulhat a sorsa... Vigyázz magatokra! – mondta és közben gyönge kis keze az enyémet markolászta kétségbeesetten.
- Vigyázok rá, igérem – mondtam és megcsókoltam Elize, az én egyetlen Elizem kezét. Ő a kézcsók alatt és után is csukva tartotta szemét, ezzel is megfosztva engem lényemtől.
- Szeretlek, még akkor is, ha pár óra múlva örökre itt hagylak. Szeretlek! Most legszivesebben kirohannék az utcára és eszevesztett nőként kiabálnám bele a világba ezt a szót. Mert így van. Imádlak, még a mivoltom megszűnése után is szeretni foglak és emlékezni fogok rád. Mert ezt a szerelmet semmi sem nyomhatja el bennem, semmi sem halványíthatja el!
Én beszéd helyett csak lágyan megfogtam a kezét és gyorsan, végig simítottam ajkammal rajta. Majd utána gyengéden és oly finoman, mint még soha, végig hintettem csókjaimmal.
- Ne, ne csábíts kérlek! Így is úgy nyelem a halál keserű mérgét, mintha a számomra oly édes nektárral lenne dolgom... Annyira fáj... – mondta és közben nagyokat sóhajtozott. Én csak kővé dermedve fogtam továbbra is a kezét. És ekkor meghallottam a legrosszabb dolgot, ami pokollá tette az egész életemet.
Egy fémes csattanás majd egy visítás és csapkodás, amit ha nem látok a saját szememmel akkor vergődésnek hívnék a mai napig. Elize volt az. Fuldoklott és én hiába hívtam a nővéreket a hívó gombbal nem jöttek. Tudtam miért, mert Elizrenek ez az utolsó rohama. Nem lesz több. De már ő sem lesz...
Majd a zaj halkulni kezdett. Lenéztem szerelmem gyönge kis kezecskéjére, ami olyan erősen szorította a plédet, hogy az erek tisztán kirajzolódtak a csuklóján. Néztem, egyre csak bámultam és nem értettem, hogy a kép miért lesz egyre homályosabb... Majd egyszer csak rájöttem. Sírtam. Ez már egy amagm fajta ,,kemény legény”-nek is túl sok volt. És ekkor a könnyfátylamon keresztül is jól láthattam azt, hogy szerelmem mellkasa megáll, nem mozog többé.
És ekkor megtört a csoda fénye, ordítva hulltam a földre, mint valami gyenge teremtmény. Ó, a már fájó létezés, a kifakult múlt és a semmibe vett jövő darabkái törtek ezernyi darabokba és záguldottak el fejem fölött egy hatalas fénnyalábot hagyva ott. Majd egy érintés kezdte el égetni a testem és ezáltal az ordításom is felerősödött. Fájt az ismeretlen tapintása, mert tudtam, hogy nem Ő fogja meg olyan gyöngéden a vállam és az is fájt, hogy nem Ő suttog csitító szavakat a fülembe.
Majd eszembe jutott egy halovány kis részlet az utolsó beszédünkből... ,, A remény benned él, bennem csak az akarat.” De mit kezdjek akkor, ha meghal a remény? És akkor vége a vágynak is, mert az meg a reményből szítja fel tüzét... Ha már nincs többé egyetlenegy vagy akár ezer ártatlan szikra mi életemet és lényemet feltüzelje? Igen, a lét már nem lesz többé lét nélküle. A hiánya gyorsabban fertőzte meg lelkemet, mint egy mérges kigyó marása thette volna ugyanezt a testemmel.
A remény továbbra is bennem él, igen, az sosem fog kifakulni, mint az emlékeim. De most egyelőre szükségem van a Vigasztalás Angyalára, aki segít nekem szilárdságot tanusítani legalább a lányom előtt...

Vége

Ha gondoljátok, írjatok Neki komikat, hiszen egy kommentár (legtöbb esetben) ösztönző hatású ;)
Lady Banana

Narancssága rózsaszál

Halíí ^^ Tudom, régen voltam, de most volt a felvételi és arra készültem :D De elhoztam nektek egyik legjobb barátnőm, Fera novelláját, amit mellesleg egy versenyre írt és 2. helyezett lett vele, a Narancssárga rózsaszálat! Én imádom, olvassátok el ti is ^^

Bárcsak otthon lehetnék a jó meleg puha ágyban - gondoltam magamban.
- Sky Morrison.
A nevem hallatán felkaptam a fejem és szembe találtam magam Mr. Johnos -sal.
- Tessék? - kérdeztem.
- Miss Morrison, jöjjön ide és mondja el nekünk a tegnapi anyagot - nézett rám a szemüvege mögül Mr. Johnos.
Felelnem kell? Miért ilyen kegyetlen a sors? Tegnap nem tudta felkészülni az órára. Ki kellene találnom valamit.
- Kérem tanárúr, én nem tudtam tegnap tanulni.
- Miért? Valami gond adódott?
- Nem, csak... Csak...
- Igen?
Elhallgattam. Semmit nem tudtam kitalálni. Ilyenkor bezzeg semmi sablon szöveg nem jut az eszembe.
- Értem. - mondta a tanár hallgatásomat látván - Az egyes akkor is jár.
Szuper! Ez az utolsó évem az egyetemen és sikerült szereznem egy egyest. És ma még lesz egy órám Mr. Johnos -sal. Oké.
Sky gondolj valami undorítóra és a legrosszabb fájdalomra - utasítottam magamat.
Elképzeltem, hogy mit éreznék akkor ha elveszíteném a családomat. És még hozzá gondoltam, ahogy épp a világ legundorítóbb kinézetű ételét kell megennem.
- Tanárúr? - szóltam közbe a beszédjébe. Tényleg felfordult a gyomrom.
- Rosszul érzi magát Sky? Eléggé sápadtan fest. Scott kérlek kísérd le Sky - t az orvoshoz - utasította Mr. Johnos.
Kösz Mr. Johnos ezt jól elintézted! Scott a volt barátom. Kissé vonakodott, de aztán odajött hozzám és felsegített. Nehezen feltápászkodtam és belekaroltam Scott izmos karjába. Kimentünk a teremből, de a suli orvosi rendelőig még volt jó pár lépés.
Félúton voltunk mikor össze estem volna, ha Scott nem kap el időben. Felvett a karjaiba és úgy vitt tovább. Elernyedten feküdtem ott az izmoktól duzzadó karjaiban. Gyengének éreztem magam, bár nem igazán értettem, hogy miért vagyok ennyire rosszul. Így bemeséltem volna magamnak a rosszullétet? Áhh, kizárt. Felnéztem Scott mély barna szemeibe, de ő csak előre nézett. Ráhajtottam a fejem a mellkasára és számoltam a szívverését, nyugtatás -képpen. Belélegeztem friss illatát, ami a mindig arra emlékeztetett, hogy egy tiszta levegőjű réten voltam. Becsuktam a szemem, hogy hát ha az segít.
- Ó, istenem mi van szegény lánnyal? - hallottam meg az iskola orvos dörmögő hangját.
- Nem tudom. Rosszul lett órán és a folyosón pedig össze esett.
- Rakd le oda az ágyra és aztán vissza mehetsz az órádra.
- Nem. Maradni akarok.
Kinyitottam a szemem és Scottra pillantottam. A tekintetünk találkozott és a szeme tele volt aggodalommal.
- Most megmérem a vérnyomásod. Addig próbálj nem elájulni, rendben? - mondta Mr. Bailey.
Bólintottam egyet halványan. Scott leült az ágy másik oldalára és megfogta a kezem, majd a fülemhez hajolt.
- Nem lesz semmi baj - suttogta a fülembe. Forró leheletétől megborzongtam.
Próbáltam elkerülni a tudatlanságot, így gondolkodásra késztettem magamat.
Scottal három hónapja szakítottunk, mert megtudtam hogy megcsalt. Ő azt állította, hogy nem, de hát élő bizonyítékom volt így, hogy hihettem volna neki? De ezek szerint átvertek. Gyötrelmes volt ez a három hónap nélküle. De ezek szerint neki is nélkülem. Talán még sem csalt meg. Talán becsaptak engem. Ez a sok talán...
Nagyon szerettem Scottot, de miért beszélek múlt időben, hiszen most is szeretem. Egy éve jártunk mikor bekövetkezett a tragédia. Számomra az egy nagy tragédia volt. A kedvenc könyvesboltomból jöttem ki és haza felé indultam gyalog, mikor egy kávézóban megláttam Scottot egy lánnyal. Jól elvoltak. A lány meglátta, hogy őket nézem és megcsókolta! Nem bírtam tovább nézni őket és elfutottam. Sokszor próbált felhívni, de sosem vettem fel a telefont. A suliba is elmentem mellette és ha megpróbált velem szóba kerülni otthagytam, de legtöbbször elkellet futnom. Lehet, hogy érzéketlenségnek tűnik, de próbáltam túltenni magam rajta. Ha haza mentem a képét néztem és sírtam, és mikor már nem bírtam tovább széttéptem a képét és elégettem. De az első hónapban nem volt olyan este, hogy ne sírva aludtam volna el. Bár még most sem tettem magam túl rajta, legalább sikerült azt elérnem, hogy az arcom ne mutasson ki érzelmet. A torkomban megint gombóc volt az emlék hatására, így a vele való együtt töltött időre gondoltam, persze a jóra.
Imádtam a világos barna hajába beletúrni, minden egyes csókolózásunkkor. Minden egyes simogatása a kezemen vagy az arcomon mindig ugyanazt a hatást keltette. Libabőrös lettem minden egyes érintésétől. Tisztán beivódott az elmémbe, mikor osztály kiránduláskor meglepett egy csokor narancssárga rózsával és "elszöktetett", hogy együtt töltsük az estét egy pataknál. A földön feküdtünk és az öléből figyeltük a csillagokat. Romantikus egy este volt, és megúsztuk lebukás nélkül.
Aztán ott volt az az emlékem is, mikor a sulibálból elmentünk sétálni. Az egyik fánál megállt és akkor vallotta be először, hogy szeret engem. Döbbenetemtől nem tudtam megmukkanni és helyette megcsókoltam. Emlékszem megilletődött, de nem hátrált meg. És persze, hogy akkor eredt el az eső. Nevetve és persze vizesen futottunk vissza a bálba.
Még így vissza gondolva is hevesen dobog a szívem.
- Nos Mr. Bailey mi a baja Skynak? - kérdezte az én Scottom.
- Leesett a cukor szinte. Semmi komoly. Ne aggódj alszik egy jót és jobban lesz - biztatta a doki.
Scott odajött hozzám és megfogta a kezem.
- Nem lesz semmi bajod Sky. Nos most, hogy így alakult a helyzet tartozom egy vallomással. Szerencse, hogy most nem tudsz közbe szólni - mosolygott rám - Akkor bele is kezdek. Először is én nem csaltalak meg! Igen bevallom, hogy ott voltam aznap a kávézóban Addisonnal. Tudod Addison a volt osztálytársam, akinek segítettem felzárkózni matekból - bólintottam jelezve, hogy tudom ki az – Na, vele voltam a kávézóban, hogy szóljak neki, hogy már nincs időm tanítani, mert van egy csupa szív barátnőm. Szomorú lett, majd egyszerűen rám vetette magát. Azt hittem belehalok - vágott egy grimaszt.- Szóval én nem csaltalak meg. Tudod fájt nagyon az elvesztésed, főként mert először nem tudtam, hogy miért viselkedtél úgy velem. Ez a három hónap szenvedés volt számomra. Mindenről te jutottál eszembe, és a fényképedet is mindenhova magammal vittem. Nézd - mutatta meg a pénztárcáját, ahol valóban ott volt az egyik képünk.
Ezt most álmodom? Nem ő nem szeret téged Sky. Emlékezz megcsalt, és te szemtanúja voltál ennek!
Két fél küzdött bennem; az egyik felem most rögtön a nyakába ugrott volna és megbocsájtott volna neki, viszont a másik felem hevesen tiltakozott ez ellen. A közép utat választom, határoztam el. Még, ha meg is bocsátok neki, ki kell, hogy érdemelje a bizalmamat újra, ami nem fog neki egy könnyen menni.
- Én... - suttogtam, de a mutató ujját az ajkaimra helyezte.
Vészesen közeledett felém, s közben mind végig a szemeibe nézett, míg végül mézédes ajkai rátaláltak az enyémre. Lehunyta a szemét, s én is így tettem. Először csak megízlelte ajkaimat, majd finoman puhatolózott a nyelvével. Végig vezette a fogaimon nyelvét, majd óvatosan a nyelvemhez érintette. Gyöngéd volt, s nyelvemmel csatára hívott. Belementem a játékba.
Gyöngéd csókunk egyre vadabb ütemet váltott fel, s mindketten ziháltunk.
- Mi folyik itt kérem? - nézett ránk Mr. Bailey.
Ajkaink szétváltak, s zihálva néztünk a váratlan orvosra.
- Fiam kérlek távozz. Skynak pihenésre van szüksége.
Scott belátta, hogy nem tud ellenkezni a doki pillantásával. Búcsúzóul rám pillantott, és ettől a pillantástól a pillangók repdesni kezdtek a gyomromban.
Elment.
- Most pedig pihenj - utasított az orvos, majd ő is kiment.
Újra gondolkodni kezdtem. És persze, hogy a Scottal való kapcsolatomról.
Ő volt az első fiúm, akit be is mertem mutatni a szüleimnek. Apa azt mondta, hogy ez is csak egy átlagos tini szerelem. Anya szerint többről volt szó.
Sose éreztem úgy, hogy a Scottal való kapcsolatom egy tini szerelem lenne. Szerintem többről van itt szó, mint tini szerelemről - mármint az én részemről biztosan. Azt nem merem kimondani, hogy Ő lenne az igazi - de ebben nem is vagyok száz százalékig biztos.
Scott minden egyes érintésétől megborzongok és kétlem, hogy egy tini szerelemben ilyen érzések lappanganának. Persze nem Scott az első szerelmem. Gimiben volt egy fiú, Joe vele sokáig egy párt alkottunk, de az a szerelem egyáltalán nem hasonlított erre a szerelemre. A Scott iránti szerelmem sokkal nagyobb, több. Ezt nem lehet megfogalmazni, ezt érezni kell! A mi kapcsolatunk nem a testiségről szól. Nekünk úgymond a lelkünk talált egymásra. Persze már többször feljött a szex téma, de megbeszéltük, hogy várunk. Nem akarjuk elsietni. Várunk, míg megfelelő alkalmunk nem lesz.
Úgy érzem, hogy minden percemet vele kell, hogy töltsem. Minden percben az érintésére és csókjaira vágyom. Duzzadt ajkaim vágytól égnek, hogy mézédes ajkait újra érezhessem az enyéimen. Szeretném, ha csakúgy kéz a kézben sétálnánk. Szeretném, ha ajkai a hajamat simogatnák és puha keze végig simítana felforrósodott arcbőrömön. Szeretném, ha bársonyos hangján ezerszer ejtené ki, hogy szeret; újra és újra. Szeretném mindezt. De elég, ha csak magam mellett tudhatom, hogy Ő csak az enyém és, hogy én csak az övé vagyok.
Édes gondolataimat az álom szakította félbe.

Nem tudom, hány óra lehetett, amikor felébredtem. De a kollégiumi szobámba voltam, az ágyamon.
Oldalra dőltem az ágyon, és pillantásomat az éjjeli szekrényemen lévő órára lövelltem, ami este 18órát mutatott. Ki keltem az ágyamból és a tükör elé rohantam. Az aznapi ruha volt rajtam. Kifésültem a hajam és kiléptem a koli szobából. Végig mentem a folyosón de az utolsó befordulásnál hangokra lettem figyelmes. Megálltam a falnál és kikukucskáltam. Scott és Addison beszélgettek.
- Addison engem... érdekelsz... - suttogta, ami miatt itt-ott nem hallottam a szavakat.
Kinéztem újra és... Csókolóztak. A könnyeim kicsordultak és úgy futottam vissza a szobába. Az ágyra dobtam magam és bőgtem, mint egy kisgyerek.
Hogy hihettem neki? Becsapott, megint. A könnyeim megállíthatatlanul folytak, és már hangos zokogásba törtem ki.
Miért kell az érzéseimmel játszadozni? Miért... Miért teszi ezt velem? Nem kellett volna hinnem neki az első perctől kezdve. De az a csók, és az a nézés! Nem, Sky csak játszadozott veled. Összegömbölyödtem az ágyon, hogy kevésbé érezzem a szívfacsaró érzést.
Megint az az érzés. Ami falat sikerült felépítenem a szívem köré, most össze omlott. Végleg. Javíthatatlanul.
A szívem összerakott részei újra darabjaira hullottak. Meghalok ettől a fájdalomtól! Igen halál, ez jó ötlet.
Ha meghalok vége mindennek. Vége a fájdalomnak, a szenvedésnek és legfőképp vége a szerelemnek. Számomra már nincs boldog befejezés, csak ez az egy kiút van. Már nem tudnék a régi lenni, nem tudnék mást szeretni. Kimondom, amit eddig is tudott a legbensőbb; Scott volt az igazi.
A fiókból elővettem egy papírt és egy tollat és elkezdtem ráírni.

" Drága Szüleim!

Sajnálom, ha olykor szófogadatlan voltam. Bánom, hogy nem tartottam veletek a kapcsolatot, nem kellett volna elhanyagolnom titeket. Ti voltatok számomra a legfontosabb a világon, és most ezt eldobom. Talán, ha tartom veletek a kapcsolatot nem fajul el idáig a dolog. Tudom, hogy ez nem mindig megoldás, de most nekem ez az. Kiút egy olyan világból, ahol nekem nincs helyem. Nincs hely nekem, nincs hely a bánatomnak.
Ölel és csókol titeket,
Sky"

A papírt egy borítékba helyeztem, majd egy lapot vettem elő.

" Édes Scott!

Sajnálom, hogy egy évet elvesztettél miattam, bár nekem az az egy év csodálatos volt. Imádlak téged, kimondhatatlanul. Boci barna szemed, világos barna színű hajad számomra olyan volt, mint másnak az éltető levegő és víz. Most már belátom, hogy reménytelenül szerelmes voltam beléd. Te jelentettél mindent számomra. Az illatod... Minden egyes szippantáskor érzem az illatod, úgy rögződött a fejemben. Mézédes csókjaidtól elolvadtam, mint egy tábla csoki a tikkasztó melegben. Ha szemeidbe pillantottam megállt velem a világ. Minden szerelmes szavad még most is megborzongat. Érintéseid maga volt a mennyország.
Remélem megtalálod a boldogságot és elfelejted a múltat.
Szeretlek,
Csók Sky"

Ezt a levelet is borítékba zártam. Megtöröltem az arcom, s kimásztam az ágyból. Megvetettem az ágyat, s az egész szobában rendet raktam. A két borítékot - melynek elejére írtam, hogy kinek szándékoztam - az ágyneműre raktam, hogy látható legyen.
A vázából kivettem egy szál narancssárga rózsa szálat - melyet még Scottól kaptam, az orvosi szoba látogatásom alkalmából -, s a levelek mellé helyeztem.
Tiszta ruhát vettem föl, s majd egy újabb rózsa szállal elindultam a tetőre. Lépcsőzés közben sokszor megfordult a fejemben, hogy helyesen döntöttem - e, de mindig meggyőztem magam, mert más kiút nincs a szenvedésből, csak a halál.
Egy ajtó választott el a tetőtől. Lassan lenyomtam az ajtó kilincset, de megtántorodtam. Minek dobnám el az életem, ha máshogy is végződhet? Nem éri meg eldobni az életemet csak azért, mert egy fiú összetörte a szívem. Hiszen még csak most fog kezdődni az életem. Igen új életet kezdek. Új önmagammal. Először is kidobom, azt a nyamvadt búcsúlevelet.
Vissza mentem a szobába, és a kukába dobtam a leveleket.
Megint új ruhát vettem föl, de ez most másabb volt. Egy vastag fekete harisnyát és egy farmer minit vettem fel, és magamra húztam a legmerészebb zöld színű felsőmet. A hajamat kiengedtem a lófarokból és hagytam, hogy a hátamra omoljon.
Majd felkaptam a rózsacsokrot és kiléptem a szobából. Lám csak? Scott állt az ajtóban.
- Hűű... - mért végig és elismerően mosolygott. Nem érdekelt. És most még a pillantásába sem pirultam bele.
- Figyelj Scott, hidegen hagysz engem. Szóval, ha megkérhetnélek szállj le rólam, és többet ne próbálkozz be nálam! - néztem döbbent, szomorú arcát és elkapott a lelkiismeret. Majdnem, de csak majdnem bedőltem neki. De emlékeztettem magam, hogy megcsalt. Ez adott nekem erőt arra, hogy ezt most mind a képébe vágjam.
Elindultam, de a rózsa csokor emlékeztetett még valamire.
- És még valami - fordultam meg, majd hozzá vágtam a csokor virágot.
Lelkiismerettel indultam el a végcélomhoz.
A kolit elhagyva elindultam a zebra felé. Alaposan megnéztem, hogy nem jön-e autó, ugyanis nem akartam már eldobni az életemet. A zebra közepén Scott hangjára lettem figyelmes, amint a nevemet kiabálja torkaszakadtából. Megtorpantam, de ez rossz ötlet volt. A köd fátyoltól az autós nem látott meg, és bekövetkezett a tragédia. A hangos fékcsikorgásokat abba hagyhatatlan sikítások követték. Az autós későn fékezett és én felkerültem a motorháztetőjére. Láb csontjaim hatalmasat roppantak. És a bordám, mintha beleállt volna a tüdőmbe. Alig kaptam levegőt, de tudtam még élek. Fájdalmas kínszenvedés következett. Most igazán kívántam, hogy haljak meg. Ez az este arra volt rendelve, hogy meghaljak. Már csak tompán éreztem mind a fájdalmat, mind a külvilágot. Hallottam, ahogy valaki azt sikítja, hogy hívják a mentőt. Hallottam Scott, szívbe markoló ordítását is.
Az ismeretlen sötétség egyre jobban és jobban húzott magához. Megláttam a fényt. Igen ez határozottan a fény volt. Tehát a mennybe kerülök? Élettelen karommal nyújtózkodtam a vakító fényhez, mikor meghallottam azt a mondatott.
- Örökké szeretlek - zokogta Scott a narancssárga rózsa csokrot szorongatva.
A halott szívem, mi már amúgy sem dobogott összeszorult. Tévedtem. De már semmit sem lehet vissza fordítani. Fájdalommal, de beléptem a narancssárga rózsaszirmos terembe.

Vége

Remélem, és sztem Fera is, hogy tetszett ^^ Komikat Neki :P