Sziasztok! Ismét itt vagyok egy novellával, habár ez se az én szüleményem, hanem a másik legjobb barátom, TuNi írta ^^ Ő is egy pályázatra, habár ha jól tudom annak még nincs eredménye. Lényeg a lényeg, ezt a novellát is imádom, és remélem nektek is tetszik majd ;)

A remény bennem él


Ott volt előttem. Ott feküdt, törékeny teste két vékony takaróval betakarva. A csövek – amikről máig sem tudom, hogy pontosan mire is voltak jók – szanaszét álltak ki a testéből és csüngtek az ágyon. Csukva volt a szeme. Sápadt arcáról lerítt, hogy gyönge és már alig van ereje. De ő végig csinálta. Oly makacs, Istenem! Ez lesz a veszte!
- Mi baja van anyunak? – kéredzte tőlem Amanda, egyszem lányom és közben csöpp kis keze az enyémet markolászta. A torkom hirtelen kaparni kezdett. A sok feszültség ennél rosszabb időpontot nem is találhatott volna arra, hogy ki kivánkozzon. Éreztem, ahogy a szemem benedvesedik és én nem hagyhattam, hogy Amanda gyöngének lásson. Akkor ő is sírni kezdene. Az ő gyermeki logikájával nézve a dolgokat csoda, hogy eddig nem fogta fel, hogy valami itt nem stimmel.
- Semmi – suttogtam rekedten és elfordultam, hogy ne láthassa az arcom. Így hát kénytelen voltam osztatlan figyelemmel végig kisérni, szerelmem vivódását a Halállal.
Vékony száját beharapta, gondolom megint megérezte, hogy a közelében voltunk. Sosem hagyta volna, hogy valaki is a szerettei közül szenvedni lássa. Úgy meg pláne, hogy a saját családja legyen az.
Amanda halványan elmosolyodott és oda szögdécselt a betegágy mellé rendezett székekhez, majd leült az egyikre. Lassan megfogta szerelmem kezét és gyöngéden a szájához tartotta. Először azt hitte volna az ember, hogy csókot lehel rá, de pár perccel később –mikor még mindig ugyanúgy tartotta a finom, puha végtagot – jöttem rá, hogy suttog. Lágyan és halkan.
Alig észrevehetően közelebb lépdeltem és leültem Amanda mellé. Még mindig nem értettem mit suttog, de a hangja számomra olyan volt, mintha dorombolna. Nyilvánvalóan felhőtlenül érezte magát és engem oly hirtelen fogott el a rosszullét, hogy lányom az anyja haláloságyánál érzi jól magát, hogy azt hittem, menten leesek a székről. Ekkor azonban sikerült meghallanom, hogy mely szavak cirógatják kedvesem kézfejét:
- ... amikor hazajössz... elmegyünk a játszótérre és együtt fogunk hintázni, ugye? Utána meg még a moziba is bemehetünk majd, mert most vetitik azt a Meryl Streep-es filmet, amit te annyira megszeretnél nézni. Jó, ez így, anyu?
Szerelmem csak alig láthatóan bólintott egyet majd egy mosolyt eröltetett a szorosan összepréselt ajkára. A mai napig nem tudom elképzelni, hogy mekkora fájdalmai lehettek...
- Kicsim, ki mennél pár percre? Szeretnék beszélni anyuval – mondtam és közben le sem vettem a szemem az életemet beragyogó holdsugárról... De a szemeibe nézve láttam, hogy tiltakozni szeretne.
- Muszáj? – kérdezett vissza szájhuzogatva Amanda. Én csak lassan biccentettem felé, mire ő trappolva és duzzogva kivonult a kórteremből.
- Bocsáss meg kérlek, hogy csak most jöttünk el... de... annyira féltem – kezdtem volna a mondanivalómat, de ő nehézkesen felemelte gyenge kis karját és megsimogatta a kézfejemet. Ezzel a tettel akaratlanul is hallgatásra késztetett.
- Szeretnék... kérni tőled... valamit – nyögte nehézkesen a szavakat. Beszélni is alig tudott, és ő mégis szánt rám annyit a megmaradt akaraterejéből, hogy beszélni tudjon. – Légy boldog, ha én már nem lennék!
Az utolsó mondatot már csak suttogta és én jól láthattam, hogy néhány könnycsepp elborítja meleg, barna szemeit. Kezét még mindig nem húzta el az én kezemtől és ez megnyugtatott. Ugyanolyan gyönge és remegő hangon suttogtam vissza kérésére, mint ahogyan ő beszélt hozzám. Úgy éreztem, ugyanolyan beteg vagyok, mint ő.
- Elize, hogy lehetnék boldog nélküled...? Te vagy az... életem, a... szerelmem, az egyetlen, aki elérte a szívem és megdobogtatja. Nekem... látnom kell téged, hogy boldog legyek! Szeretlek, mindig is szerettelek, de olyan ostoba vagyok, hogy sosem mutatom ki azt, hogy igazából mit érzek... Imádlak, minden rezdülésed ellágyítja páncélból készült lelkemet, hangod megolvasztja a legkeményebb vasból készült lélekburokomat is... Látni és hallani akarlak, ameddig csak élek! Kérlek, ne dobd el magadtól az életet!
- A remény benned él, bennem csak az akarat. Nem szeretnélek itt hagyni egyedül Amandával... Látni akarom, ahogyan felnő... és férjhez megy. Ott szeretnék lenni, amikor a régi barátok és rokonok elkisérik a nászútra... És most, hogy tudom már csak pár órám van hátra... a szívem szakad meg,h ogy ezt mind itt kell, hogy hagyjam! És kérlek, ne hidd azt, hogy nem küzdök! Mert igenis küzdök! Minden egyes felépítő részecskémmel az életért és a jövőért harcolok... De meg kell igérned, hogy boldog leszel! – mondta és a szemembe nézett, amiben egyre több könny sorakozott fel.
- Nélküled hogy lehetnék boldog? Inkább élnél továbbra is csak mással, boldogan, minthogy megszűnj létezni! Mert ameddig élsz és boldog vagy (még ha nem is mellettem) én akkor is ugyanúgy boldog lennék! De így... hogy itt hagysz. Hogy egyedül legyek és szenvedjek az élet gondjaival... – mondtam és a szívem hirtelen, eszeveszett ütemben kezdett el dobogni. Ekkor már nem bírtam tovább. Zokogva tettem fejemet kedvesem ölébe, aki nagy nehezen felült és vigazstalóan szét tárta két karját. Én sebesült vadként bújtam a menedéket nyújtó test felé és az szótlanul befogadott engem.
- Ne sírj! Kérlek! Olyan gyenge vagyok, majd bele halok, hogy téged sírni látlak! Kérlek, Joey! – suttogta majd pár másodperccel később őt is rázni kezdte a néma zokogás. Erre feleszméltem s két kezem közé kaptam az arcát. Hosszasan néztük egymás könnyáztatta szemét majd én törtem meg a csendet.
- Nem szabad sírnunk! Amíg te élsz, addig nem sírok... utána... akár az árvíz is elvihet! – mondtam és szenvedélyesen megcsókoltam. Éreztem, hogy többé nem lesz rá alkalmam, éppen ezért gyengéden és mégis olyan érzékien csókoltam, mint még soha. S lassan ő is viszonzni kezdte ezt a szerelmi játékot. Ő sokkal gyöngédebb volt, mint én. Pont olyan volt a cóskja, mint ő maga. Sebezhető mégis halhatatlan. Egy múlt századi hős lelke veszhetett el benne születése pillanatában!
Majd egyszer ez is – mint minden – véget ért. Ő hagyta abba. Újabb köhögőroham kezdte el gyötörtöni gyenge kis testét. Nem tudom, meddig köhöghetett, de a másodpercek percekké, a percek pedig negyedórákba torkollottak. És őt csak nem hagyta nyugodni a kínkeserves szenvedés fekete varja. Addig kínozta, míg egyetlenem vissza nem helyezte a párnára a holt sápadt fejét.
Én már megéreztem, hogy már tényleg csak néhány óra és vége... Az életem ketté törik, s a jövőm a semmibe full. A lét fájó emléke majd továbbra is perzselni fogja létemet, de ezt megérdemlem... Sosem törődtem vele igazán, mindig a semmibe vettem kivánságaimat (nem mintha olyan sok lett volna).
- Joey... vigyázz Amandára és magadra! Kérlek! Olyan fontosak vagytok nekem, nem szeretném, ha az elmúlásom a ti jövőtökre is hatást gyakorolna... És mond meg Amandának, kérlek, hogy ha hattyúvá szeretne válni, akkor ne a sólymokat kövesse...! Olyan szép és fiatal, könnyen rosszra is fordulhat a sorsa... Vigyázz magatokra! – mondta és közben gyönge kis keze az enyémet markolászta kétségbeesetten.
- Vigyázok rá, igérem – mondtam és megcsókoltam Elize, az én egyetlen Elizem kezét. Ő a kézcsók alatt és után is csukva tartotta szemét, ezzel is megfosztva engem lényemtől.
- Szeretlek, még akkor is, ha pár óra múlva örökre itt hagylak. Szeretlek! Most legszivesebben kirohannék az utcára és eszevesztett nőként kiabálnám bele a világba ezt a szót. Mert így van. Imádlak, még a mivoltom megszűnése után is szeretni foglak és emlékezni fogok rád. Mert ezt a szerelmet semmi sem nyomhatja el bennem, semmi sem halványíthatja el!
Én beszéd helyett csak lágyan megfogtam a kezét és gyorsan, végig simítottam ajkammal rajta. Majd utána gyengéden és oly finoman, mint még soha, végig hintettem csókjaimmal.
- Ne, ne csábíts kérlek! Így is úgy nyelem a halál keserű mérgét, mintha a számomra oly édes nektárral lenne dolgom... Annyira fáj... – mondta és közben nagyokat sóhajtozott. Én csak kővé dermedve fogtam továbbra is a kezét. És ekkor meghallottam a legrosszabb dolgot, ami pokollá tette az egész életemet.
Egy fémes csattanás majd egy visítás és csapkodás, amit ha nem látok a saját szememmel akkor vergődésnek hívnék a mai napig. Elize volt az. Fuldoklott és én hiába hívtam a nővéreket a hívó gombbal nem jöttek. Tudtam miért, mert Elizrenek ez az utolsó rohama. Nem lesz több. De már ő sem lesz...
Majd a zaj halkulni kezdett. Lenéztem szerelmem gyönge kis kezecskéjére, ami olyan erősen szorította a plédet, hogy az erek tisztán kirajzolódtak a csuklóján. Néztem, egyre csak bámultam és nem értettem, hogy a kép miért lesz egyre homályosabb... Majd egyszer csak rájöttem. Sírtam. Ez már egy amagm fajta ,,kemény legény”-nek is túl sok volt. És ekkor a könnyfátylamon keresztül is jól láthattam azt, hogy szerelmem mellkasa megáll, nem mozog többé.
És ekkor megtört a csoda fénye, ordítva hulltam a földre, mint valami gyenge teremtmény. Ó, a már fájó létezés, a kifakult múlt és a semmibe vett jövő darabkái törtek ezernyi darabokba és záguldottak el fejem fölött egy hatalas fénnyalábot hagyva ott. Majd egy érintés kezdte el égetni a testem és ezáltal az ordításom is felerősödött. Fájt az ismeretlen tapintása, mert tudtam, hogy nem Ő fogja meg olyan gyöngéden a vállam és az is fájt, hogy nem Ő suttog csitító szavakat a fülembe.
Majd eszembe jutott egy halovány kis részlet az utolsó beszédünkből... ,, A remény benned él, bennem csak az akarat.” De mit kezdjek akkor, ha meghal a remény? És akkor vége a vágynak is, mert az meg a reményből szítja fel tüzét... Ha már nincs többé egyetlenegy vagy akár ezer ártatlan szikra mi életemet és lényemet feltüzelje? Igen, a lét már nem lesz többé lét nélküle. A hiánya gyorsabban fertőzte meg lelkemet, mint egy mérges kigyó marása thette volna ugyanezt a testemmel.
A remény továbbra is bennem él, igen, az sosem fog kifakulni, mint az emlékeim. De most egyelőre szükségem van a Vigasztalás Angyalára, aki segít nekem szilárdságot tanusítani legalább a lányom előtt...

Vége

Ha gondoljátok, írjatok Neki komikat, hiszen egy kommentár (legtöbb esetben) ösztönző hatású ;)
Lady Banana